A kiállításban felidézett hagyományok különösen a női sorsokra irányulnak, miközben implicit módon láthatóvá válik az a strukturális különbség is, amelyben ezek a kérdések nem egyenlő módon érintik a nemeket. A jövőre vonatkozó jóslatok és rítusok így a személyes mellett, társadalmi és kulturális mintázatokat is hordoznak.

A térben megjelenő központi figura és a köré szerveződő elemek ezt a helyzetet sűrítik tovább. A közösségi jelenlét aktív, jelentésképző erőként működik, amely egyszerre figyel, értelmez és kijelöl. Ebben a viszonyrendszerben az identitás nem stabil állapotként, inkább folyamatosan alakuló, külső és belső hatások között formálódó folyamatként jelenik meg.

A bemutatott fémmunkák tovább árnyalják ezt a viszonyrendszert. Az acél és vörösréz körök egy harang megszólalása közben deformálódnak, így a hang fizikai lenyomataként jelennek meg. A harang hagyományosan közösségi eseményekhez, fordulópontokhoz és átmeneti állapotokhoz kapcsolódik, itt azonban ezek a jelentések nem rögzülnek egyértelműen. A fémfelületek egyrészt a központi figurához köthető események nyomaiként értelmezhetők, másrészt egy lehetséges életút állomásainak olvasatát is felkínálják, anélkül hogy ezt egyértelműen rögzítenék.

A különböző anyagok és felületi minőségek finom feszültséget hoznak létre az egyéni tapasztalat és a külső hatások között, miközben a jelentések nem rögzülnek egyetlen értelmezésben. A kiállítás olyan térélményt teremt, ahol a néző egy közösen formálódó nézőpont részeként van jelen, és maga is aktívan alakítja a jelentéseket. Ebben a helyzetben a történetek folyamatosan újrarendeződnek, megőrizve azt a bizonytalanságot, amelyből létrejönnek.