A 20. századi filozófia fontos felismerése volt, hogy a határok nem örökérvényűek, hanem folyamatosan újrarajzolódnak. Michel Foucault, Georges Bataille, Jacques Derrida, vagy Maurice Blanchot gondolkodásában a határ nem egyszerű lezárásként, hanem olyan tapasztalatként jelenik meg, amelyben egyszerre rejlik tiltás és lehetőség. A határok és átlépésük, a határszegés (transzgresszió) gondolata nem csupán ismeretelméleti, etikai kérdésében mutatta meg relevanciáját, de utat tört magának az esztétika, a művészet irányába is. A határ soha nem pusztán vonal vagy küszöb, hanem olyan tapasztalat, amely egyszerre korlátoz és késztet átlépésre. A transzgresszió filozófiája abból a tapasztalatból indul ki, hogy életünk során újra és újra határhelyzetekbe kerülünk. Bataille szerint ilyen tapasztalat a halál, az erotika vagy a művészet, amelyek arra késztetnek bennünket, hogy olyan határokat próbáljunk átlépni, amelyek elvileg áthághatatlanok. Ezek lehetnek a saját testünk vagy tudatunk határai, amelyek megakadályozzák, hogy teljesen hozzáférjünk önmagunkon túli létezőkhöz, például egy másik emberhez. Foucault a szexualitás felől közelítette meg a kérdést, és úgy vélte: a határ önmagunkon belül rajzolódik ki, és egyúttal saját létezésünk, tapasztalatunk kereteit határozza meg. Mindkettejük gondolatmenetében közös, hogy a határélmény nem pusztán az átlépés lehetőségét kínálja, hanem egyben az áthaladás problematikusságát is láthatóvá teszi.

A kiállításon szereplő művek alapján a határok új utak kiindulópontjait is jelölhetik. Minden határhelyzet arra késztet, hogy újragondoljuk saját viszonyainkat: mi választ el és mi köt össze bennünket? A kiállító művészek a határban nem a lezárást, hanem a lehetőséget hangsúlyozzák: a másikhoz való közeledés, a szabályok megkérdőjelezése és önmagunk felfedezésének lehetőségét.