Kiss Botond András munkái a kép létrejöttének feltételeire összpontosítanak, arra a határpontra, ahol az üres felületen megjelenő legkisebb jel képi eseménnyé válik. Kompozíciói felszámolják az előtér és háttér hagyományos hierarchiáját: a sötét és világos, a fekete és fehér, a telített forma és az üres színmező kölcsönösen alakítják egymást. Az intuitív, esetlegesnek ható gesztusok és a határozott kontúrral rendelkező alakzatok minőségbeli különbség nélkül rendeződnek egységbe, így a jelenlét és hiány viszonya folyamatosan átíródik a képfelületen. Műveiben maga a hordozó, a papír sem passzív felületként, hanem a kompozíció aktív, alakító elemeként vesz részt a képek felépítésében. A felület anyagi minősége így nem háttérként, hanem a képi működés egyik meghatározó feltételeként jelenik meg. A különböző papírtípusok anyagi sajátosságai, textúrája, színe és rostozata, a gesztusok, ujjlenyomatok, geometrizáló alakzatok és homogén felületek egyenrangú viszonyba kerülnek a lezáratlanság érzetét keltő képtérben.

Nagy Dániel szobrászatát hasonló kérdésfelvetések határozzák meg, az az anyagban való minimális elmozdulás foglalkoztatja, amely már művészi alakképzésként érzékelhető. Munkái nem annyira formává rögzült tárgyakként, hanem sokkal inkább a cselekvés és az anyag közti átmenet lenyomataiként értelmezhetők. A szobrok organikus formavilága, a felületükön megjelenő változások a festői gesztus kiterjesztéseiként olvashatók: a test jelenlétének és beavatkozásának emlékeit rögzítik az anyagban. E működés alapja, hogy a kovácsoltvas felületét a tűzzel való érintkezés, a tudatos formaképzés, az idő és a környezetnek való kitettség együttesen alakítja. A formai és felületi változások így nem pusztán az átalakulás jelei, hanem az anyag és környezete közötti folyamatos kölcsönhatás eredményei. A forróság és az érintés révén létrejövő deformációk során az anyag nem elszenvedője, hanem aktív résztvevője az alakulás folyamatának.

A két fiatal alkotó munkái nem pusztán formai rokonság, hanem közös ontológiai kérdésfelvetés mentén kapcsolódnak egymáshoz. Kiss Botond András és Nagy Dániel az anyag sajátos törvényszerűségeit, a gesztus szerepét, valamint a forma és formátlanság, az állandóság és a pillanat közötti átmeneti állapotokat vizsgálják műveikben. Művészeti gyakorlatukat az intenzív fizikai beavatkozás és a reflektív, filozofikus attitűd sajátos egyensúlya jellemzi. Közös kiállításuk címe alkotói világuk metszéspontjára utal, ahol az üresség a forma létrejöttének feltételeként értelmeződik. Ez a gondolkodásmód rokonságot mutat azokkal a keleti filozófiai hagyományokkal, amelyek az ürességet nem hiányként, hanem a lehetőségek nyitott állapotaként értelmezik. A „szinte semmi” így azt a nehezen megragadható tartományt jelöli, ahol az üresség és a jelenlét, a semmi és a valami nem ellentétpárokként, hanem egymást létrehozó, folyamatos átmenetben lévő minőségekként értelmezhető, és ahol ezeknek az elmozdulásoknak a nyomai az anyag, a gesztus és a forma alakulásában válnak érzékelhetővé.