Ebben az értelemben a „kert” nem stabil, körülhatárolt hely, hanem olyan észlelési és emlékezeti mező, amely a tapasztalat folyamatos átrendeződésében jön létre. Ez a gondolkodásmód rokonítható Henri Bergson idő- és emlékezetfelfogásával, amelyben a múlt nem lezárt időrétegként létezik, hanem a jelen tapasztalatába folyamatosan visszaíródó, aktív jelenlétként. A festmények tere ennek megfelelően nem háttér, hanem változó mentális konfiguráció, amelyben az idő nem elkülönül, hanem sűrűsödik.

A képek visszatérő vizuális elemei a térben lebegő, rajzos virágformák, amelyek nem illeszkednek egyértelműen a kompozíciók szerkezetébe. Hol díszítő mintázatként, hol növényi elemként tűnnek fel, de egyik szerepük sem rögzül véglegesen. Jelenlétük bizonytalan, nem köthetők konkrét tárgyhoz vagy felülethez, és nem világos, mi tartja fenn őket a térben. Inkább átmeneti jelenségekként működnek, amelyek megjelennek, majd időlegesen fennmaradnak.

A Who holds the flowers? cím ezt a lebegő, rögzítetlen állapotot fogalmazza meg, amelyben a virágok nem kapcsolódnak egyértelműen semmihez, és nincsenek megtámasztva a térben. Felmerül a kérdés: mi tartja fenn jelenlétüket? Vagy pontosabban: milyen tudati és emlékezeti működés teszi egyáltalán lehetővé, hogy „jelenként” érzékeljük őket?

A kompozíciókban megjelenő porcelánfigurák tovább erősítik ezt a bizonytalan, ambivalens térélményt. A motívum egy idealizált, zárt világhoz kapcsolódik, amely a nagyszülők vitrinekbe rendezett, érinthetetlen terének gyermekkori tapasztalatából ered. Egy gondosan őrzött, védett rend képzetét idézi, ismerős állatokkal, amelyek a vitrinből kikerülve azonban sebezhetővé válnak. A porcelánfigura a jelenkori sérülékenység visszatérő jelölőjeként jelenik meg: a képekben erővel felruházott őrzőkként tűnnek fel, amelyek azonban anyagukból adódóan törékenyek és mozdulatlanok.

A menedék ebben az értelemben nem konkrét helyszínként, hanem feltételezett állapotként jelenik meg a festményekben. A kompozíciók ennek a lehetőségnek a mentén épülnek fel: elképzelt, védelemmel felruházott terek, az elvonulás és a kiszakadás iránti vágy képei. Ez a vágy folyamatosan jelen van, ugyanakkor nem stabilizálódik, mindig csak ideiglenesen áll össze, majd újra szétesik, ahogyan az emlékezet is folyamatosan újrarendezi saját képeit.

A virágok nem maradnak a helyükön, a terek nem záródnak le, a figurák nem nyújtanak biztos védelmet. A kompozíciók egy törékeny egyensúlyt rajzolnak ki, amelyben a védelem és a bizonytalanság, a nyugalom ígérete és annak nem véglegessé válása egyszerre van jelen, mintha maga a stabilitás is csak egy pillanatnyi, fenntartott állapot lenne az állandó átrendeződésben.