Fürjesi Csaba (1969) apró méretű nyomatai a vonalak finom hálójából építkeznek. Ezekből a vonalakból alakulnak ki alakok, mozdulatok, és olyan képi töredékek, amelyek együtt egy sokrétegű történetet sejtetnek. Bár a képek kicsik, mégis komoly figyelmet és összeszedettséget igényelnek, hiszen minden egyes darabban ott rejlik egy gondolat töredék, egy önálló, zárt gondolati tér. A motívumok és alakok ismétlődése, átalakulása és a képek sorrendje olyan ritmust hoz létre, amelyben az idő és tér érzete lassan elmosódik.

Majoros Áron (1982) szobrai ezzel párhuzamosan - szó szerint és átvitt értelemben is - szeletekből épülnek fel. Majoros szobrai nemcsak önálló formák, hanem a körülöttük lévő teret is alakítják. Munkái gyakran a rész és az egész, a hiány és a teljesség viszonyát vizsgálják. Nem egyszerűen beilleszkednek a térbe - sokkal inkább formálják azt. Átjárhatóságot teremtenek belső és külső világ, személyes és közös terek között.

Fürjesi vonalai és Majoros szeletei más nyelven szólalnak meg, más méretben gondolkodnak, mégis hasonló módon alakítják át a teret. Nemcsak benne vannak – ők maguk is teret teremtenek. A Párhuzamos Nézőpontok egy olyan találkozás, ahol két külön világ nem összeolvad, hanem egymás mellett létezve új nézőpontokat nyit meg.

Ez a kiállítás nem ad kész válaszokat, inkább elindít: mozgásba hoz térben, gondolatban, érzékelésben. Ahol a párhuzam nem távolságot, hanem közelséget jelent – és a néző szabadságát arra, hogy saját olvasatot hozzon létre.